Új esély - Első fejezet

Mi lesz ezután? Hogyan tovább?

2004. 
Július 1., Szerda  


Zelia ül a szobájában, olvasással próbálja lefoglalni magát. 
De nem tud a történetre koncentrálni. Gondolatai megállíthatatlanul, vad méhek módjára cikáztak a fejében. Túlságosan zaklatott az olyan nyugalmas tevékenységhez mint az olvasás - állapítja meg.
A félhomályba bámult kifelé az ablakon, a délutáni eső áztatta tájra.
Június első napja ez, és a hónap megszokott időjárásához képest elég hűvös. De őt nem érdekeli, zűrzavar van a fejében, fájdalom a szívében, nem tud és jelenleg nem is akar tisztán gondolkodni. Fél évvel ezelőtt volt egy autó balesetük mikor jegyesével az autópályán karamboloztak, melyben súlyosan megsérült. Az orvosok négyórás műtét után sem tudták megmenteni megroncsolódott jobb lábát, ezért térdtől lefelé amputálniuk kellett. Azóta minden délelőttjét a kórházban tölti utókezelésen.
Doktorai biztatják, hogy rendbe jön majd, és hogy kitűnő művégtagok vannak már manapság... Különben is, örülhet, hogy az élete nem veszett oda, amilyen súlyosan megsérült. De a lányt hidegen hagyták a vigasztaló szavak.
Párja bent égett a kocsiban, mikor az az ütközés után pár perccel felrobbant. Már nem tudták kimenteni. Lia-t még igen. Egy hónapig volt kómában. Orvosai szerint sokáig kérdéses volt, kérdéses volt, hogy nem szenved e komolyabb károsodást.
Hát ez muris. - gondolta erre visszaemlékezve a lány a szobájában ülve. -Komolyabb károsodás mi?! Ennél súlyosabb kár már nem is érhetett volna... David meghalt, elvesztettem a fél lábam... Élet ez így egyáltalán?!
Arcán patakzottak a könnyek, a fájdalom ólomsúlyként nehezedett a lelkére. Nem tudta, hogyan tovább. Képtelen volt megküzdeni ezzel az új, borzalmas helyzettel. Régi élete és az esküvő, amit egy év múlva akartak megtartani, minden reménye, a család teremtésre és a boldog életre, egy szembejövő figyelmetlen sofőr miatt szerte foszlott. -De legalább az a szemét is meghalt. -gondolta keserűen. De rájött, h ez sem vigasztalja, mint ahogy semmi sem. Vissza akarta fordítani, az időt és újra a régi életét élni, boldogan, szerelmével. De lassan, fájdalmasan tudatosult benne, hogy ez már lehetetlen. Sosem lesz a régi.
A zokogása lassan alábbhagyott és csak most vette észre, hogy az anyja az ajtóban állva figyeli. Nem tudta, mióta lehetett ott. Most odalépett hozzá, leült mellé, és átkarolta a vállát.
-Nem tudom, mi okosat mondhatnék most neked, drágám. -kezdte.
-De azt igen, hogy itt vagyok, és itt is leszek melletted, segítek mindenben amiben csak kell.
Zelia ránézett mamájára, ismét könnyek áztatták őz barna szemét.
-Anyu, olyan nehéz. Mi lesz ezután, hogyan élek majd, nyomorékként? Mások segítségére szorulva? - ahogy ezt kimondta, keservesen felzokogott.
Susan megölelte lányát, és csitítólag ringatta. Mikor újra megszólalt, odafigyelt, h hangja ne remegjen.
-Zelia, soha többé, ne merd magad nyomoréknak nevezni! Nem vagy az! Baleset történt, erről sem Te, sem David nem tehettek!
-Nem válaszoltál. Hogyan tovább? -szipogta a lány
-Tény, Kicsikém, hogy nem lesz egyszerű, de hát, az életünk eddig sem volt leányálom. Ezt is megoldjuk, mint minden mást.
Valljuk be, ez igaz. Eddig sem volt könnyű az életük, gondolta a lány Apja elhagyta őket mikor még Naomi a húga és Ő kicsik voltak. A Mama egyedül nevelte fel őket, és mindkettőjüknél jó munkát végzett. Zelia ügyvéd, Naomi cukrász lett, és mindkettőjük boldog párkapcsolattal rendelkezett (illetve mégsem, Lia már nem). Naomi a helyi cukrászdában ismerte meg kedvesét, Robertet, aki vásárlóként tévedt be az üzletbe, nem is sejtve, hogy eltalálja majd a szerelem. Fél éve, pont nővére balesete előtt 2hónappal jegyezte el Robert. Lia és David a bíróságon ismerkedtek meg, mivel akkoriban a fiú is ügyvéd tanonc volt ugyanott ahol a lány. Sokat beszélgettek, rengeteg időt töltöttek együtt. A lány számára már az elején világossá vált, hogy David az igazi. Végül hat év ismeretség és két év együtt járás után, jövő tavasszal házasodtak volna össze, ha a sors nem szól közbe. Zelia nem hitte volna, hogy huszonhat évesen ilyen tragédiában lesz része. 
De most anyja karjaiban lassan lassan megnyugodva, elhatározta, hogy kitart majd, és a veszteség ellenére is talpra fog állni, és próbálja majd tovább élni új-régi életét, elvégre ugyanaz aki volt, bár kicsit másképp mint azelőtt.

Este elalvás előtt még hívta a gyógytornásza, hogy megbeszéljék a holnapi torna időpontját.
-Megcsináltad az esti gyakorlatokat? -kérdezte a nő
-Igen, hát persze.
-Kitaláltam számodra egy új feladatsort amely hosszútávon eredményesebb lehet a karodnál, mint a mostani. Tizenegyre kellene bejönnöd, és ki is próbáljuk. Mit szólsz?
-Rendben. Akkor viszlát holnap, Adel!
-Várlak, Jó éjt!
-Jóéjt -Mondta Lia is, és letette a telefont.
Ivott egy korty vizet és lekapcsolta a villanyt a szekrényén.
Lefeküdt, nézte egy pár percig a hirtelen támadt sötétséget aztán lehunyta a szemét. Aludt.
Zihálva, verejtékben úszva, ébredt hajnalban. Az ágyában volt, pizsamában. Nem az autóban, ami éppen akkor ütközik a másiknak.
-Istenem, mindig visszatérnek ezek az álmok, mindig ugyanaz a pillanat. -Reszketett az elevenségétől
David utolsó szava az volt, hogy "szeretlek" -Gondolta és lelkét megint összeszorította a fájdalom.
Észre sem vette, hogy sír.
A sírástól hamar elaludt. Most azonban, már nem tért vissza az a rettenetes kép. Álomtalanul szendergett reggelig.

Másnap reggel mikor felébred, még az ágyban fekve elhatározza, hogy aznap megpróbál majd pozitivitást sugározni, és mosolyogni.
Nem is tudja, miket tartogat számára az új nap.


Július 2. Csütörtök


Lia már a reggeliző asztalnál ülve, útra készen, kávét iszogatja. Susan éppen egy palacsintát rak elé egy tányérra.
-Kérsz rá öntetet, Szívem?
-Igen, kérek. Köszönöm.
-Hogy aludtál Drágám?
-Nem valami fényesen Anyu, gyötörnek még a balesetről rémálmok, de majdcsak elmúlnak.
Anyja kissé meglepődve, de nagy örömmel veszi tudomásul, hogy leánya, ma kicsivel jobb színben van és bizakodóbb is, mint tegnap volt.
Ez az én Liám.- gondolja büszkén. -Erős, és minden helyzetből megpróbál talpra állni, legyen az akármilyen rossz. -Most majdnem kitört belőle a sírás, de sikerült időben visszafojtania, mielőtt a könnyek utat törhettek volna maguknak.
-Ma Naomi kilencre jön értem és bevisz a kórházba, Adel ma egy új tornát akar kipróbálni. Azt állítja, jobban lazítja majd az izmokat a karomban és nemsokára rendesen tudom mozgatni. - mondja a lány
-Ez elég biztatóan hangzik. - mosolyodik el Sue.
-Igen. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Ha végeztem, megiszunk Hugival egy csésze teát valahol és kicsit beszélgetünk majd, már úgyis rám fér egy kis kimozdulás.
-A kórház-haza úttól eltekintve, nem igazán járok mostanában sehová.
-Igaz Drága, tényleg jót tenne, ha picit kimozdulnál és örülök, hogy rászántad magad.
-Köszi, Mami. De most megyek. Mindjárt itt lesz Hugi kocsival, és megyünk.
-Rendben. Vigyázzatok az úton!
-Oké. De tudod, hogy Naomi is mindig óvatosan vezet.
Kicsit összeszorult a szíve és a gyomra, még mindig tartott kocsiba ülni, de ezt Mamának nem kell tudni, fölösleges, hogy ezzel is idegesítse, így is eléggé félti már. Amúgy sem lehet másképp megközelíteni a kórházat, a távolság miatt, úgyhogy az autós utazás elkerülhetetlen. Különben is, nem félhet örökké, és a testvére tényleg nyugodtan és jól vezet.
Óvatosan hátra tolatott elektromos székével és fordult az ajtó felé, de hirtelen meggondolta magát.
Visszanavigálta székét egyetlen megmaradt szülője mellé, átkarolta, arcon csókolta, és Zelia egy olyan mosolyt villantott édesanyjára, amitől annak szárnyalt a szíve a boldogságtól. -Igen, ez tényleg az én Liám. Visszatért. -gondolta.
-Este jövök. Csak ügyesen a munkahelyeden! Szia -mondta mosolyogva, épp mikor kintről dudálás hallatszott.
Kilavírozott a konyhából, ügyesen, nehogy véletlenül neki ütközzön valaminek, és pár perc múlva ajtó csapódás hallatszott, mikor kigurult a házból.

Miután Lia elment, Susan még merengve ült pár percig a konyha asztalnál, aztán elmosogatott, és írt egy cetlit lányának és a hűtőre ragasztja: "Találsz szendvicsnek valót, ha megéheznél. Munka után bevásárolok, és összeütünk valami finomat. Sietek haza! Szeretlek Picim".
Körülnézett, hogy mindent rendben hagy e majd itthon, aztán bezárja a lakást és elindult dolgozni.

Már félúton a kórház felé, Zeliia az anyósülésen ül, görcsösen szorítja a biztonsági övét. Mikor húga finoman megszorítja a vállát, összerezzen.
-Lazíts már egy kicsit, még a végén vérezni fog a tenyered!
Lia lefejtette kezét az övről és az ölébe ejtette.
-Nem lesz semmi gond, vigyázok rád, hidd el!
-Tudom, Hugi. De nem könnyű ez nekem. Még mindig gyötör éjjelenként az ütközésről az a borzalmas kép.
-Anyunak szóltál róla?
-Dehogy. Nem akarom még ezzel is stresszelni. Különben is, Anna azt mondta, hogy idővel megszűnnek ezek az álmok.
Anna a pszichológus, akihez jár a baleset óta.
-Tényleg segít neked ez a nő feldolgozni ezt? -kérdezte testvére kétkedve Nem tudott mit tenni, Liából kibuggyant a nevetés.
-Persze, hogy segít, ez a szakmája, és ezért járok hozzá. -mondta. -Véleménye szerint, segít, ha átbeszéljük a történteket, hetente kétszer.
Ezen már együtt nevettek.
Közben megérkeztek. Naomi beállt a mozgáskorlátozott parkolóba, leállította a motort és kiszállt, hogy előhozza nővére székét.
-Hölgyem, a kocsi előállt, kérem szálljon be!
Lia nyelvet öltött hugára, de azért ügyesen átemelte magát a székbe.
-Oké Tesó, kettőre jövök érted, és beülünk teázni. -Puszit nyomott a lány arcára -Kitartás, bármennyire fáj is majd! Erős vagy és kibírod!
Zelia fintorogva, könnyes szemmel nézett rá, de azért nem sírt.
Megölelték egymást.
-Kettő
-Már alig várom.
Naomi mosolygott, visszaszállt kocsijába. Megvárta míg Lia bemegy a kórház ajtaján és kitolatott a parkolóból.

A kórház tornaterme a bejárattól balra, a folyosó végén kapott helyet. Az öltöző ezzel szemben volt. Lia átvette sortját és pólóját, a ruhákat amiben jött, szekrényébe zárta. Sietett, Adel már várta.
Egyetlen porcikája sem kívánta ezt a foglalkozást és a velejáró folyton karjába nyilalló fájdalmat. De hát nem volt mit tenni, ha a gyógytornásznak igaza van, akkor ez az új módszer majd gyorsabban regenerálja a karjában az izmokat, és ismét rendesen tudja majd használni. Hát igen, legalább a karja tökéletes lesz, ha már a lábát elvesztette...
-Szia. -Köszöntötte a nő, mikor Lia begurult a terembe. -Kezdhetjük, készen állsz?
-Soha. De azért kezdjük és végezzünk hamar -grimaszolt a lány
-Akkor vágjunk bele! -nevetett Adel Gyere, ülj át ide a matracra!
Így hát, elkezdődött a torna, és ahogy azt Lia előre tudta, fájdalmak tömkelege szakadt a vállára, és sugárzott a karjába. Könnyek szöktek a szemébe, minden egyes mozdulattól amit Adel segítségével végre hajtott, de tűrt, és csendben könyörgött, hogy legyen már vége. De nem lett... Az órán a mutató lassan vánszorgott. Nem akart telni az idő. 
De aztán mégiscsak elérkezett a délután kettő. A kínzás befejeződött.
Adel ránézett Lia fájdalomtól eltorzult arcára.
-Hidd el, tudom, hogy rossz, de eredményes lesz, meglátod! Már így is sokat haladtunk, és ezzel az új tornával jobb lesz. Menj, öltözz át, mára ennyi volt.
-Köszönöm.
-Jövőhéten találkozunk.
Még jó, hogy ma már csütörtök van. -gondolja később Lia a kórházból kifelé menet.

Folytatása következik...