Két énem

Te nem ilyen vagy! Folyton ezt hallom.
Ha valami olyat teszek, amit még nem láttak tőlem
Azt várják tőlem, hogy fogjam magam vissza.
De ezáltal nem leszek más, mint önmagam árnyéka.
Rab vagyok a mások által felém állított elvárások börtönében.
Szétszakítanám láncaim, lelkem fájdalmas üvöltése megrengeti cellám rácsait.
Mindenkitől azt hallom, hogy legyek önmagam, 
de ha megteszem, és engedek a csábításnak megbotránkoznak.
Akkor igazából mit is kéne tennem? Kérdem én.
Senki nem ismeri az igazi énem. Még a hozzám közelállók sem.
Mindig tekintettel vagyok másokra, gondoskodó és odafigyelő. De ez csak egy részem.
A teljes valóm nem csak erről szól. Mert van egy másik énem, ami száműzetésben rejtőzik
Falnak megyek már lassan a folytonos önmegtartóztatástól. Nem bírom már tovább.
Lerázom fogva tartó béklyóim és eljön hamarosan a perc, 
mikor nem érdekel ki mit mond vagy mit vár tőlem és hogy mi az ami gátol.
Mert legbelül valami olyan dallam szól, ami arra biztat, hogy ne hagyjam magam elnyomni.
Kitörök, és végre szabad leszek. Előhívom a gátlástalan démont, a tomboló ördögöt
lerombolva a falakat, amik alkották börtönöm. Végre helyre áll majd a világ rendje bennem.
Egyensúlyba kerül végre két énem: a másokkal mindig, erején felül törődő Nő
és a gátlástalan határait folyton átlépő, szabályokkal nem törődő, eddig rejtőzködő én.